A király, kit a halál nézett ki kedvesül
ivicicamica 2008.03.21. 18:47
Egy újabb nagyszerű írás ivicicamicától!
A király, kit a halál nézett ki kedvesül
Írta: Ivicicamica
Öreg mese ez már, öregebb mint én vagy ti. Régen történt amikor még a királyok és királynők éltek, amikor még lovagok mérkőztek azért, hogy hölgyük keszkenőjét elcsípjék a tornán, amikor még a boszorkányok máglyán égtek. Történetünk egy messzi országban, Quallban játszódik, főhősünk pedig nem más, mint minden végzett okozója a Halál. Csendben állt a teremben halandó szem számára láhatatlnaul szemlélte a -számára- különös mulatságot.
"Nem értem őket, oly rövid az életük, tudom hisz én döntök róla milyen hosszú lehet, mégis ahelyett, hogy barátaikkal és testvéreikkel lennének, ostoba intrikákra pazarolják az időt. Értelmetlen dolog, mint ők maguk, hisz mire vannak olyan nagyra magukkal? Ostoba barmok csak, a bábjaim... Se szépségük, se eszük. Mégis Ő valahogy más. Takintete igéző, járása délceg, nem véletlenül ő a király."
Egy férfi állt a figyelem középpontjában, közepesen magas, nyurga macskaizomzatú ember volt, szőkésbarna hajjal és már-már lehetetlenül tiszta felhőkék szemekkel. Alakja tekintélyt parancsolt, nem lehetett, nem észrevenni. Épp egy szomszédos királynővel társalgott, ám a hölgy minden igyekezete ellenére is csak uralkodó társat látott benne nem nőt. A halál különös, feszes kis vékony mosollyal nyugtázta ezt a dolgot:
"Ostoba. Ő csak a enyém lesz. Látszik, hogy más, ilyen kis földi csúszómászók, mint te nem nyűgözik le."
Pedig a királynő szép volt. Vékony, magas alakjára a fűző felesleges, arca elegáns, orra fitos, szája fodros és a színe mint az érett málna,gesztenye fényű haja laza hullámokban omlott a vállára és a látványosan dekoltált ruha kivágására. De a szeme, a szeme egyáltalán nem volt kellemes, nem mintha bandzsa lett volna, vagy rövidlátón hunyorogna, hanem az átható zöld szemek mélyén fekete tűz égett. Olyan tűz, ami nem melegít, hanem égett, ha közel mész hozzá. A király inkább érezte ezt, mint tudta. Igyekezett minél inkább elhúzódni és diplomatikus semleges válaszokra hagyatkozni.
- Nos kérem uram, hát nem lenyűgöző? Egyes emberek milyen ostobák tudnak lenni, méghogy a föld forog-csengő kacajt hallat-szóljon hozzá kérem, uram. Hát nem képtelenség?
- De, az.....képtelenség-figyelme már máshol jár,mert egy lány lép a terembe. Üde. Fiatal. Tündöklő. Hosszú aranyszőke göndör haját, kecses mozdulattal a füle mögé tűri, kicsi,eperpiros száját kedves mosolyra húzza. Sötétbarna szeme tisztán, őszintén fénylik, visszatükrözve a terem gyertyáinak csillogását. Ruhája zárt, nem hivalkodó se krémszínével, se visszafogott szabásával. Ártatlan naiv báj sugárzik lényéből. Ezzel, a szépen ívelt szemöldökével és az arisztokratkus vonású szív alakú arcával igazán szemet gyönyörködtető látvány. A király csak nézi, nem bírja levenni róla a tekintetét. Soha nem látta még, tán többet nem is fogja látni. Szerelemre éhes lelke csak úgy issza a látvány. Mindent meg akar jegyezni a szempillák finom rebbenésétől át, az áll alatt megjelenő gödröcskéken keresztül, a könnyed léptekig. A szépséget nézi teljesen el van varázsolva. A halál keserű fintorra húzza a száját.
- Örök élet, hatalom, szépség, minden megvan amire ők vágynak, de a két legfontosabb dolog soha nem lehet az enyém. A tisztaság, ami csak úgy tud sütni az emberből naiv bájat kölcsönözve ezzel és ami a fontosabb soha nem lehet az enyém az, akit szeretek.-hideg lénye a király láttán meglágyul, a csuklyából csokoládébarna szemek csillognak fel talán egy könnycsepp mögött.- Hisz ha enyém lesz az az ő végét jelenti. De ezért engedjem át másnak, hagyjam hadd éljen egy halandóval boldogan?
Közben a fiatal lány elsodródott a tömegben, a királynő nagy megnyugvására.
- Na de Sir Droin, a méreten aluli halakat nem szokták kifogni...
- Ahogy mondja Lady Eris, ahogy mondja nem szokták-a király még nem tért magához a lány okozta bűvöletből.
- De kérem, maga mégis ezt készül tenni...
- Hölgyem nem értem miről beszél.
- Pedig szerintem nyílvánvaló, uram, az a lány még gyerek. Felelőtlen dolog lenne, ha maga a felnőtt hölgyek sorába akarná sorolni...
Nem folytathatta a mondatot. A teremben hirtelen mindenki megdermedt Droin királyon kívül. Üveges arcok és tekintetek néztek egymásra. Majd mozgásba lendültek egy láthatatlan bábos kezétől. A halál volt az, aki megigézett mindenkit. A lépcső tetején állt, onnan irányítva az eseményeket. Táncoltatotta az udvart, mint a marionetteket. Pörgött forgott a teremben Lady Eris, az ismeretlen lány, a komornyikok, a grófkisasszonyok, a bárók, és mindenféle udvari népség. Furcsa groteksz tánc volt tele keserűséggel és fájdalommal. A halál közömbösen szemlélte művét. Az embereket látva döntésre jutott. Csuklyáját hátravetve a király szemébe nézett, láthatóvá téve magát számára. Éjfekete tincsei az arca melett kígyóztak, kreol bőre sápadt volt,a szemöldök alatt fekete pillák keretében tündöklő szem csokoládé, szája a fekete. Mégis a finoman ovais arc, a nemes orr, az arányos fekete színű ajkak együtt gyönyörűek voltak. Embertelenül szépek. Mélyen a király semébe nézett. Kérte jöjjön vele. Kérte, hogy jöjjön és legyen az övé, legyenek együtt ha csak pillanatokra is, haljon meg érte. A tekintett fogva tartotta, delejezte a királyt. Ő folyamatosan szabadulni próbált. Talán pillanatok, talán órák-ki tudja?- múlva sikerült is. A végzett szája erre kegyetlen mosolyra húzódik. Az udvari emberek mind a király felé indulnak űzve, kergetve őt a termen.Végül körbevették közeledtek felé, fenyegetően akár a nyulat hajtó kutyák. Majd mielőtt a királyhoz érhettek volna, mindegyik mint a dominók a földre estek egyesével, kettesével, ahol kúszva, csúszva próbáltak szabadulni a bűvöletből.
- Az enyém leszel! -szólt a Halál. Felállítva az embereket elindult ki a teremből. Nem hagyva maga után mást csak egy értetlent kissé rémült királyt és a zavartalanul folytatódó mulatságot.
- ... ami meglehetősen ehamarakodott lenne, tudvavalóan, hogy a szóban forgó hölgy alig múlt 15.
A lány csak nézi, nézi a királyt szemében az első látásra megszülető szerelem belső csillogása ragyog. A királynő ezt nem álltalhatja, hirtelen ötlettől vezérelve átöleli a királyt. Mire a fiatal kisasszony kiszalad a teremből a könnyeivel küzködve.
- Lady Eris! Mégis mit képzel?- a király a nőre rivall. Majd lefejtve magáról kezeit futva szerelme után indulj.
Az ismeretlen szépség a kertben áll arccal a bokroknak küszködik a könnyeivel, így azt sem veszi észre amikor a király beéri.
- Úgy akartál elmenni, hogy a nevedet se mondod meg?-csendes hangon szólítja meg.
A lány Droin felé fordul, hosszú arany fürtjei az arcába tódulnak:
- Lady Liána. Óhajt tőlem valmint talán, uram?
- Ami azt illeti igen....-nem folytathatja. Lady Liána félbeszakítja.
- Tudja Uram én azt hittem maga is azt érzi amit én. A tekintete miatt hittem ezt. De látom nagyott tévedtem. Sajnálom, hogy félreértettük egymást, de a bentiek mindent tisztáztak. És úgy gondolom ezek után nem helyes, hogy utánam jön. Lady Eris kisasszonnyal kellene lennie.
- Kisasszony nem értett maga félre semmit. Ami a kedves hölggyel történt, az akaratom ellenére zajlott. Ugyanis ahogy érzem én maga iránt érdeklődök.
- Uram, engem ne álltasson. Nem vagyok olyan lány...
- Valóban, mindazonálltall nem álltatom magát, én komolyan gondoltam mit még ki nem mondtam és szeretném ha ez viszonzott lenne- a tenyerébe fogja a törékeny arcot.
- Uram maga is tudja, hogy ez nem illendő...
- Igen, ahogy azt is, hogy a szabályok azért vannak, hogy áthágják őket.- mintegy végszóra megcsókolva a lányt. Ezek után a dolgok szinte maguktól történtek meg. A király és Liána egy csodálatos éjt tölött együtt megismertettve egymással a szerelem összes ízét. A férfi szája és ujjai kalandoztak a királylány testén, gyönyört hozva útjukba, előbb csak ízlelgették majd szinte falták egymás száját, ujjait, karját, hasát és olyan titkos zugaikat, amiket még csak kevesen vagy senki nem látott. Reggel a lány még hajnalban ébredt. Sietve szedte össze és ölötte fel elvesztett ruháit, még a reggel beállta előtt elhagyja a palotát.
A halál csak állt és nézte, régóta ott van, az éjszakából sok mindent látott, sok mindent ami fáj neki,ami mint apró tűk döfködik a szívét. Végül úgy dönt közbelép, hisz a pásztornak is vissza kell terelnie a nyájhoz az elkódorgott báránykát. Óvatosan, nesztelen léptekkel odasétál a király ágyához. Csak nézi némán, míg az fel nem ébred. Rémülten menekül át a szobán, szemében az űzött vad félelme csillog. A halál nem szól. Néma csendben a meneklő király után megy. Az felpattan és úgy fut mintha bármi elől is menekülhetne így. A halál kinyújtotta a kezét, a kecses ujjakba görcs állt. A király megdermedt a mozdulatban. Valami nála hatalmasabb erőtől vezérelve megfordult és sután elindult. Nem ő vezette a lépteit. Báboztak vele. Már látott ilyet ez történt a bálon a szolgákkal, és az udvari néppel.
Félt. Jobban, mint eddig valaha. Görcsösen görgött, forgott, csúszott, mászott, bukdálcsolt, ahogy játszottak vele. Nem tudta mivel érdemelte ezt ki, de érezte a felé áradó negatív érzéseket. A varázs még jobban erősödött. Kívülről látta már magát, amint a démoni asszonyhoz lép, amint ajkuk közeledik. Kétségbeesetten próbált ellenkezni. Élni akart. Nem akarta megkapni a Halál Csókját. Valamiért elengedték, odaléptek hozzá méregzöld varázzsal megfertőzték. Érezte a testén eluralkodó kór első jeleit. Valahonnan tudta, nem fog meghalni. Csak sorvadni, amíg meg nem ölik. Még kínkönnyekkel teli szemmel a végzetére nézett. Aztán kihunyt az eszmélete.
Arra ébred, hogy mindene fáj. Nem akart felkelni. Minek? Mégis felállt. Nem volt értelme, szinte rögtön összeesett. Szánalmasan gyengének érezte megát. Nem tudta mennyi lehet az idő. Meddig nem volt tudatánál. Nem tudta egyáltalán érdekli-e. Minek? Most valahogy minden mindegnek tűnt. Fázott. Mégis elindult, hason csúszva vonszolta magát. Majd nagy keservek árából felmászott az ágyára. Csak éppen minek? Elnyomta az álom.
A Halál bevágtatott az otthonába. Szinte úszott a padló felett. Dühös volt. Főleg magára. Elgyengült egy ember láttán. Higgadnia kell. Ledobta magáról a palásotott. Hosszú vörös ruhája uszályként lebegett utána, fekete rózsaszirmok hullottak a semmiből és foszlottak porrá mielőtt a padlóra értek volna. Megállt a tükör előtt és játszott. Milyen lenne, ha igazi nő lenne. Ha a király magához szorítaná, megcsókolná...De a cinizmusa közbeszólt. Eldobta a saját kezét egy fantom képett kergetett. Kígyót bétkát átkot mondott rá elkeseredett dühében. Tehetetlen volt. Hiába volt félig isten nem volt hatalma a saját sorsa felett. Varázsláshoz készülődött:
A kistálytükör remegett a beléáramoltatot erőtől. Két alak jelent meg. A királnő és Lilian. Nemesi ruháik teljes pompájukba suhogtak utánuk. A végzett elmosolyodott, gúnyos és lesajnáló volt. Fekete gyűlölet áradt belőle. Már nem sokáig fognak itt pompállani. A tökéletes frizurák is lebomlanak. Itt bizony harc lesz. Kegyetlen harc. Eris és a királylány gyűlölettel méregették egymást a holdfényben úszó kertben. Az idősebb nő önmaga volt. Csak rá kellett segíteni egy kicsit a féltékenységére. Egyszerű és nagyszerű terv.
És végül egymásra támadtak. Selyem suhogott, hajtűk röpködtek. Vad, ősi harc folyt a két nő között. Egymás haját tépték, átkozták mocskolták a másikat. a porban rúgták verték egymást, reszeketeg kézzel. Makulátlan arcuk bekoszolódott, ruháuk tartását és szinét vesztve lógott rajtuk. Mint az állatok. Kegyetlenül harcoltak, Eris allattomosan is. Hirtelen mindketten elfáradtak, egymásra nézve végkimerülten elájultak. Percek múlva egyszerre ébredtek. Döbbenten néztek végig magukon a másikon. Nem tudták elképzelni, hogy mi történhetett. Vagy ez csak álca?
Egymást segítve álltak fel. A királylány megfordult ás indult volna tovább. A királynő rárontott. Kést szorongatott. Valamelyik nemes ejthette el. Gyakorlatlan mozdulattal hadonászott maga előtt, mintha csépelt volna, vaktában dühből támadva az ellenfelére. Lilien védekezett. Soha nem támadott vissza. Végül ő se tudja hogy kicsavarta az őrjöngő nő kezéből a fegyvert. A kés fémes koppanással a gyalogút köveire hullott. Lilien hátat fordított és indult volna el. El. Messzire ettől az őrülettől. Eris tétovázott. Végül felkapta a kést és a gyanútlan hercegnő hátába döfte... aki holtan esett össze.
Eris lenézett a művére. Elszörnyülve a hajához kapott. A varázs egyből feloldótott. Nem tudta elhinni, hogy ezt ő tette. A véres késre nézett a kezében. Rémülten hajította magától minél messzebb. Zokogva nézte a tetemet. Tehetettlenül rázta, tépte, pofozta az élettelen testet, hogy végre éljen. Sírt. A látvány az őrületbe kergette. Egy idő múlva nem bírta tovább. Sikítva elrohant, messze-minél messzebb. A halál a tetem felett állt és elégedetten mosolygott.
Órák múlva a király jött arra. A halál még mindig ott állt. Amint meglátta az élettelen kedvesét, odarohant. Látta, hogy halot elfordította a tekintetét. És akkor meglátta, hogy figyelik. Minden félelmét és önuralmát feledve a halálhoz rohant. Letépte fejéről a csuklyát. Most látta másodszor az arcát, még mindig gyönyörűnek találta, félelmetesen szépnek.
- Ki vagy? - üvöltötte a képébe. Arca eltorzult az érzéseitől.- Ki vagy, hogy ilyet mersz tenni?
- Lilith. Lilith vagyok. De nem boszorkány...
- Te vagy a...-dermedten nézett a csokoládé szín íriszbe.
- A Halál.
- Akkor hozd vissza. Vissza kell tudnod....- rázta meg a nőt, ő üveges arccal nézett fel rá.
- Nem tudom.-hangja üresen csengett. Egy pillanatra megingott
- Akkor ölj meg engem!- nem kapott választ. Csak ellökték. Elutasították. Úgy érezte belepusztul a tudatba is,hogy a szerelme meghalt. De csak a tudata. A teste, mint valami zombi tovább fog élni. A nő lábaihoz csúszott. Átölelte csókolgatta a köpeny szélét. Kért, könyörgött, fenyegetőzött, zsarolt, édesgetett. Kezdte azt hinni: hiába...
Ekkor a nő moccant. A kezét nyújtotta. Középre vezette. A Halál sírt. Könnyek nélkül. A lelke üvöltött, hogy ne. De tudta, meg fogja tenni, meg mert Ő kérte. lábujjhegyre állt. Ajkuk összeért. Mámorítóan édes csók volt, a halál csókja. A király élettelenül zuhant a karjaiba. Egy pillanat múlva már senki nem láthatta az asszonyt. A kristálytükrén át nézte a holttesteket. Sírni akart, de tudta, hogy sohasem fog.
A királynő őrülten ment a temetésre. A vetélytársa haját markolászta, az imádottját böködte. Szerelmes szavakat duruzsolt a fülébe, bár tudta úgyse hallja. Ő lett az ország ura. De minek?
Évek múltán egy fiatal férfi megy az utcán. Magas jókillású. Smaragdzöld szemei szikráznak a sötétben. Megfordul. Valamiért úgy érzi figyelik. Megfordul sehol senki és mégis a két forrócsokoládé szín szem követi minden léptét...
Vége?
|