18. Szívdobbanás: Végítélet II.

„Hangos árnyak szorongatnak.

Fekete könnyeket szárítgatnak.

A célkeresztbe nézel.

Már csak ürességet érzel.

Az utolsó ima helyett is jöhet néha valami más.”

Mondjatok paranoiásnak, de szerintem azt a stukkert nekem szánták. Ilyenkor el szabad sírnia magát az embernek? Mondjuk, kurvára nem érdekelt a válasz.

Zokogtam. Potyogtak a könnyeim, fájt a szemem-orrom a sírástól és nagyon szánalmasnak és elveszettnek éreztem magam.

Meg se moccantam, feladtam, úgy éreztem nincs miért tovább harcolni, hogy: ennyi. Vége. Legyőztek. Csak a sokk. Később kiderült ennyi mégse győz le.

 A fásultságom csak illúzió volt, egyből elmúlt, amint megláttam a rám szegeződő fegyvert. Nem volt valami kellemes látvány.

Nem fagytam le, elöntött a színtiszta adrenalin, emberfeletti tettekre lettem volna képes, bár ilyesmire nem volt semmi szükség. Forrt a vérem, marta a testem. A torkom kiszáradt a szívem a fejemben dübörgött. Vad állatias ösztön öntött el. Túl akartam élni. Mi jogom lenne ezek után kritizálni aput és Briant az átváltozásukért?

Felugrottam. Ledöntöttem a vadászpuskás embert. A földnek csapódott, hallottam, ahogy koppan a feje a padlón, nem ájult el. Sajna… mármint neki… jobban járt volna.

-                          Kis cafat! – üvöltötte artikulálatlanul a képembe. Akármennyire fel voltam pörögve majdnem elájultam. A lehelete rothadó hús, cigaretta, és meglehetősen rossz minőségű tablettás borra hasonlított. Elég…khem… bukés volt.

-                          Nem vagyok kicsi – gúnyolódtam rajta és bemostam neki egyet, mintha egy darab követ ütöttem volna meg. Szerintem eltörtek az ujjaim. Magamban üvöltöttem miszerint: SEGÍTSÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉG! Mintha azt hallottam volna Francoas hangján, hogy azonnal ott lesz. Cöcc… ja persze és idén a Mikulás január elsején jön majd. Vagy az már jövőre? Végül is, ez akkor lényegtelen volt…

Pechem volt, a kő visszaütött. Nem is kicsit, azt hittem ott maradok. Aztán ugyanez a kő, nekinyomta az elefántölőt a hasamnak, kezdtem nagyon-nagyon félni. Inkább megmerevedtem, mint a vadállatok, ha elég csendben vagyok talán nem vesz észre, talán nem is lő le. Na igen. Szép álmok.

Hallatszódott, ahogy egy fegyvert kibiztosítanak, összeszorítottam a szemem, nem akartam életembe utoljára azt látni, ahogy a cafatkáim a falon csúsznak le, undorító lett volna. Lövés dörrent, vártam, hogy kihűl a testem, fájni fog vagy valami de gyakorlatilag semmit nem éreztem. Ilyen lenne a halál? Semmi fájdalom, félelem? Miért fél akkor ennyire tőle mindenki? Nem éreztem túl nagy változást.

            Óvatosan felpislogtam, hátha még sincs vége a szenvedéseimnek, ott feküdt előttem az elefánt pisztolyos vérbe fagyva.

-                          Sajnálom Esther! – mondta Klash. Mintha ezt halottam volna már.

-                          Megint mit? – néztem rá értetlenül.

-                          Hogy megöltem az apád – tágra nyílott a szemem. Az apám? Soha nem ismertem. Mégis ahogyan a véres testre néztem kezdtem ismerősnek látni. – És még valamiért bocsánatot kell kérnem…- várakozva nézett rám, de nem bírtam megszólalni, csak a fejemet ráztam meg. Miért? Kérdeztem magamban. – Hogy téged is megöllek – Célzott, ez nem zavart volna, ha nem én vagyok a célkeresztben, így majd összecsináltam magam.

Villódzó képekben láttam a világot, Klash szemébe csak hideg üresség volt, ez jobban megrémisztett, mint a fegyvercső. Ezek után megint váratlan fordulatot vettek az események. Fekete árny. Falnak csapódó test. Feltépett torok. Lövés. Újabb lövés. Csend. Halk szörcsögés. Túl sok volt ez nekem. Inkább elájultam.