Anita Blake-A sír virága
ivicicamica 2008.01.27. 19:51
16. Szívdobbanás: Váratlan vallomás
„Szemedbe nézek,
A világot látom,
Lelkemben fények,
Fejemben álom.
Talán elmondhatom neked a sorsom is.”
Reggel alig éltem, kómásan vánszorogtam volna a fürdőszoba felé. Felültem az ágyon és magam elé meredtem, épp álltam volna fel, amikor erős karok fonódtak a derekam köré és húztak vissza a puha ágyba.
- Hova-hova? – Brian hangja szinte dorombolt a fülembe, ahogy maga mellé húzott, mint valami nagymacska. Még mielőtt válaszolhattam volna, végigfutatta a nyelve hegyét a fülkarimámon. Összeborzongtam.
- Zuhanyozni indultam – mosolyodtam el. – Álmos vagy még, tigris? – az tigris szóra megfeszült, nem értettem mi rosszat mondtam, bár még soha nem becéztük egymást. De hát könyörgöm, akkor már nem voltunk friss galamb pár!
- Nem, dehogy! –ült fel, mint akit rugókon húztak.
- Mi baj? – kérdeztem aggódva. – Rosszat mondtam?
- Nem, dehogy! – túl gyorsan vágta rá.
- Brian… az igazat mond – érintettem meg a karját.
- Nem mondtál semmi rosszat. – látszott, hogy nem akar a témáról beszélni. Oké…
- Akkor ma este tanulunk együtt? – próbáltam terelni a témát, meg amúgy sem akartam otthon lenni, amikor Richard átváltozik, két napon belül két átváltozást látni, még nekem is sok lett volna, akármennyire is én vagyok „a kőkemény vámpírvadász”. Mostanság jobban figyelem a holdfázisokat, képzelhetitek miért.
- Öhm… ne haragudj, nem érek rá – nézett rám bánatos cicaszemekkel, akármilyen megható is volt, most már okot akartam hallani.
- Mert…. Mert Fraynak is megígértem. – aham, a szobatárs. Ekkor jutott eszembe, hogy megállhatna a nászmenet, hisz azt mondta, hogy kórházba van.
- Ő nem kórházba van a héten. Ja! De! Akkor… - nem akartam paranoiásnak tűnni, de ez olyan volt, mintha nem akarna velem lenni.
- Brian… más lánnyal találkozol? – kérdeztem halkan, elveszettnek éreztem magam, ahogy ott ültem, a fehér ágyneműn, amiből csak áradt az illata.
- Isten ments, dehogy! – ez őszintén hangzott. De akkor mi?
- Akkor? – nagy levegőt vettem és hosszan kifújtam, nem akartam felhúzni magam. Még nem.
- Én… - kezdte bizonytalanul.
- Te? – kérdeztem bátorítóan.
- Én… de ha elmondom, félni fogsz tőlem… - szomorodott el.
- Ugyan, mégis mi ilyen nagy cucc? Szado-mazo kellékeket mész vásárolni? – igyekeztem elpoénkodni a helyzetet.
- Nem, rosszabb… - olyan halálra vált volt a hangja, kezdtem megsajnálni.
- Ugyan Brian. Mi ilyen nagydolog mégis? – igyekeztem nagyon barátságos és aranyos lenni, szerintem egész jól ment.
- Én… - nem merte elmondani. Hát ez jó, mi olyan félelmetes bennem?
- Te? – bátorítottam, bár már kezdtem a türelmem végén lenni.
- Én…- vett egy nagy levegőt, majd lenyelte, amit mondani akart. Mégis mi ilyen nagy cucc?
- Brian, mond már! –szóltam egy picit hangosabban a kelleténél. Összerezzent.
- Én egy vértigris vagyok – szólalt meg a szemét a földre sütve. Nevetni kezdtem, „most ugye csak viccel velem”? Ezt meg is kérdeztem:
- Ugye csak viccelsz?
- Nem. – válaszolta, tényleg alakváltó vagyok, a nevetésemet mintha elvágták volna. – Akkor szakítunk? – nézett rám esdeklő szemekkel. Szüksége volt rám.
- Nem, nem szakítunk, egy vérfarkas a nevelőapám, ezek után miért ne járhatnék egy vértigrissel? – kérdeztem mosolyogva, és magamhoz öleltem.
|