13. Szívdobbanás: Az első jel

„Szívemben érzem a szívedet,

Testemben érzem a testedet,

Lelkemben érzem a lelkedet,

Véremben érzem a véredet.

Enyém vagy!”

Utálok bájcsevegni, utálok bájcsevegést hallgatni. Akkor miért ülök itt és hallgatom? Talán azért, mert a legjobb barátnőm körült folyt a szó. Mióta Francoas elment az asztalunktól, Cat tökéletesen magába zuhant. Istenem! Minden az én hibám, vagyis ez most nem, de általában az én hibám szoktak lenni a dolgok. Mégse bírtam tovább hallgatni:

-                          Na jó én leléptem csajok, Cat, gyere tudod ma nálam alszol –pattantam fel,  menekülő utat akartam neki adni. Jobb ötlet nem jutott az eszembe. Chatrinén egy percig értetlenség látszott, majd leesett neki a dolog.

-                          Oh, menjünk – kapott a lehetőségen. – Akkor sziaztok! – köszönt el.

-                          Csáó!  - mondtam én is és elspricceltünk, mintha ott se lettünk volna. Nyugalomra vágytunk. Amint hozzám értünk, kimerülten nyúltunk el az ágyamon. – Miért nem mondtad? – kérdeztem csendesen.

-                          Te dicsekednél vele? – nézett rám szomorú szemekkel. Igaza volt, még magam előtt is próbáltam volna letagadni:

-                          Nem.  – válaszoltam egyszerűen és őszintén.

-                          Francoas egyszer meg akart ölni.  Annyira összevesztünk. Nem vagyunk mintatestvérek.

-                          Ne haragudj, de látszik.

-                          Nem haragszom. Tudom. – jött a szomorú válasz. Annyira sajnáltam. Legszívesebben magamhoz öleltem volna, de tudtam hogy utálja, ha gyengének nézik.

-                          Aludjunk. –próbáltam valami veszélytelen témát mondani.

-                          Itt aludhatok? – nézett rám áthatóan.

-                          Persze, jó lesz most velem egy ágyba? Akkor nem kell vendégszobát nyitni – bólintott. Így hát itt aludt.

*

            Hülye dolgokat álmodtam. Francoassal. Álmomban egy hatalmas tükrökből készült teremben voltunk. Drága velencei üvegek vettek körül, ahogy végignéztem magamon egy hosszú sötétkék bársony estélyi ruha volt rajtam.

Az elejét fekete-fehér gyöngyhímzés díszítette, a gyöngyökből nyíló liliomokat varrtak a mellrészre. Álomszép volt, bár soha nem vettem volna fel egy ilyen nehéz anyagú ruhát. Úgy éreztem benne magam, mint akit celofánba csomagoltak.

Francoas… nos én nem tudom, hogy álmodhattam ezt. Mi álmunkban majdnem… majdnem lefeküdtünk. Először csak megcsókolt, aztán simogatni kezdte a vállam, a mellem, a hasam, a combjaim, és… ott is… Már a fehérneműt is lehúzta volna rólam, amikor arra ébredtem, hogy Cat szólongat.

Azt se tudtam, hol vagyok, verejtékben úszott alattam az ágy. Kábán kinyitottam a szemem. Cat nézett rám aggódva:

-                          Mit álmodtál? – kérdezte. Nem volt okom hazudni. Elvégre a legjobb barátnőm volt.

-                          Hogy… én meg Francoas….-kezdtem bele.

-                          Igen? – elég türelmetlen volt.

-                          Pe….pettingeltünk – nyögtem ki végül.

-                          Úristen! – kiálltott fel elsápadtan. Összerezzentem. Talán megbántottam? Vagy valami olyan emléket hoztam elő, amit el akart felejteni?

-                          Mit csináltam? – kérdeztem síri hangon.

-                          Te semmit – válaszolt ő is ugyanígy – de az az állat megjelölt! Rád rakta az első jelét!