Anita Blake-A sír virága
ivicicamica 2007.09.20. 18:37
2. Szívdobbanás: Richard
„Szomorú az éj, mert nem vagy velem
Szomorú a szívem, miért vagy ilyen?
Megtapos, kiköp, meggyötör,
Lelket, testet, szivet összetör.
A város él, lüktet, pulzál, felfal…”
Na eltelt pár nap, itt lakok a hotelba és munkát keresek, vámpírvadászi állást már találtam, olyat még nem ahol nekrotama is kell. Illetve találtam, csak egyetemet kérnek hozzá, nagyon nem zavarta őket, hogy a gimi befejezéséig nem mehetek egyetemre. Azt mondták miután megvan a diplomám jöjjek vissza, és hogy addig éhen halok? Egyéni szochiális probléma. Nem mintha nagyon izgatná a többi embert is, ennyire nem feltűnő egy rocker ruhákba egyedül flangáló tizenéves lány?
Egyébként piszkosul fázok, ma éjjelre nem veszek ki szobát, csak minden második nap alszok pár órát motelben a többit az utcán töltöm, spórolok. Hideg van. Említettem már, hogy utálom a telet? Azt is, hogy nagyon? Igen? Oké akkor mindenki tud mindent. Illetve majdnem, hogy a fenébe fogok én felmelegedni ezen az éjen? Megálltam egy kirakat előtt, volt ott egy hőmérő, ránéztem, mínusz öt fok van. Ilyenkor még a jegesmedvék is bundabugyit hordanak, nekem miért nincs egy vackom, ahol felmelegedhetek?
Kínomba a temető felé vettem az irányt. Régi sírok között gázoltam át, és furcsamód egy kicsit se féltem. Pedig illett volna…talán ilyen lehetetlen öngyilkosjelölt vagyok. Vagy halálra fagyok, vagy felfal valami a kopár sírkövek között. Szép kilátások, de ez van ezt kell szeretni.
Távolról megláttam egy sírt, ismerős volt, bár csak a hátulja látszott, fekete márvány követ burkolták, fehér márvány kereszt volt a tetején, a kereszt két oldalán egy-egy farkas üvöltött. Ez épp olyan volt…
Sietve kotortam a táskába, remegett a kezem, bár nem a hideg miatt volt. Felizgatott a látvány, ha tényleg az van a szemem előtt amit gondolok, akkor mind-mind igaz…Mind-mind igaz, amit az, az Irving a könyveibe írt. Sietve megkerültem a sírt. Egy alak állt ott, néma csendben. Csípőig érő drapp szövetkabát volt rajta, kék farmer, bakancs, fekete sapka, ami alól szőkés tincsek lógtak ki, kesztyű, sálat nem viselt. Nem tudtam ilyen kevés fénybe megállapítani, hogy pontosan milyen színű a haja. A tekintetében szomorúság csillogott, az egész emberből áradt az, hogy mennyire megtört, mennyire nem érdekli az élete, tartását összehúzta, pedig nem volt jelentéktelen alkatú, száznyolcvanöt centi körül lehetett, izmos is volt, látszott az alakján, hogy valaha sokat sportolt, persze az évek ezt szikárabbá tették. A szája és a szeme körül finoman vibráltak az apró mimika izmok, mintha olyan dolgokat látna, amit ma már a múlt homálya fed, nem tudom, nem láttam jól.
És ekkor valami fura történt. Csak akarnom kellett és láttam. Láttam a szőkés-barnás-kicsit vöröses fényű tincseket. A barnás sárgán csillogó tekintetekben tehetetlen fájdalom ült. Hirtelen elvörösödtem, milyen jogon zavartam én meg ennek az embernek a gyászát? Egy könyv miatt… Lesütöttem a tekintetem, szégyelltem magam.
- Elnézést – szólaltam meg kicsit rekedt hangon, még én se tudtam, hogy azért ilyen-e mert megfáztam, vagy a lelki állapotom miatt.
- Ugyan, semmi baj – nézett rám. Nem tudom mit látott, de egy pillanatig megmerevedett. Mintha egy rég elvesztett kedves ismerősét látta volna viszont bennem. - A… Anita? –suttogta maga elé, de én így is jól értettem. – Kérlek ne haragudj, hirtelen… én azt hittem, hogy valaki mást látok.
- Anita? Anita Blake? – kaptam mohón a szón, úgy kapaszkodtam bele, mint fuldokló az utolsó szalmaszálba.
- Igen. Miért? – nézett rám értetlenül, de nem a szavaimra figyelt, mintha a múltban járt volna. Hirtelen mozdulattal megragadtam a kezét.
- Ki maga? Kérem… Kérem mondjon el mindent amit tud róla! – hadartan és – véleményem szerint – elég kétségbeesetten nézhettem ki.
- Milyen hideg a kezed – nézett rám, de nem felelt. Nagyon zavarba jöttem.
- Bocsánat – kaptam el tőle a kezem. Újra szégyenpír öntötte el az arcomat, alig három percen belül ez volt a második kirohanásom.
- Gyere – nézett rám barátságosan – Feljössz hozzám, lezuhanyzol és egy forró tea mellett elmondok neked mindent. – Komolyan nem tudom miért mentem vele, talán az őszinte mosolya, talán az, hogy meleg fürdőt és teát kínált, talán az, hogy egyáltalán valaki észrevett a városban volt az oka. Nem tudnám még most sem megindokolni, ami a lényeg vele mentem, de előtte még tudnom kellett valamit:
- Mégis ki vagy te? – kérdeztem talán kicsit erőszakosan. Nem tehetek róla, ilyen a természetem, mindenről tudni akartam.
- Richard – felelte barátságos hangon. Richard… tisztára, mint a könyvben. Talán tényleg igaz?
|