Anita Blake- A sír virága

Írta: Ivicicamica

1. Szívdobbanás: Esther White

            Vér. Sötétség. Fájdalom. Kín. Még több vér. Arcok. Penge. Kések. Kötél. Ágy. Éjszaka. Sötétség. Hideg. Gyötrelem. Fagy. Üresség.

„Fekszem üres csöndben,

            Farkas vonyít a ködben.

            Élettelen életek.

            Éltem veletek.

            Néma homály, a semmi.

            Körülölel mindig valami.

            Édes mákonyos álom.

            Örökké az ébredést várom.

            Tombol, vonyít, üvöltve sír a hold.”

            Sziaztok! Fűha, mit is írjak magamról a nevem Esther White. Elég hülye név mi? Oké, nem kell kommentálni, ez van ezt kell szeretni. Már tizenhét éves múltam. Január elsején van a születésnapom, ami valljuk be nem túl jó dátum, mert meglehetősen közel van a karácsonyhoz.

Nem mintha valakitől szoktam volna ajándékot kapni. Ez az egyik nagy hátránya annak, ha az ember árva. Meséltem már, hogy egy árvaházban élek? Bár ez gondolom logikus mikor árva vagyok.

Olyanok vagyunk mi mind, mint egy mint egy boldog nagy család… na persze, ilyenek vagyunk minden péntek délután kettőtől ötig, amikor azok az emberek jönnek, akik innen akarnak gyereket adoptálni. Ez az idő csak a kicsiknek volt fontos, nekik volt esélyük elmenni innen, tíz- tizenkét év felett ritkán akarnak az emberek gyereket örökbefogadni, az már nem fog rájuk úgy tekinteni, mint szülőkre, csak mint nevelőkre, több, mint egy évtized az árvaházban keménnyé tesz. Ők ilyennek látnak minket, a maradék százhatvanöt órába az árvaház maga a pokol. A nagyok őrjöngenek, védelmi pénzt kérnek a kisebbektől. A kicsik a náluk kisebbeket verik, fiúk ölik a lányokat, lányok ölik a fiúkat. Drog, fű, szesz, dohány, szex. Csoda hogy nem gőzöltem még be tőlük.

            Ilyenkor ülök fel az ablakba a kicsik szobájába, akik mind körém menekülnek, mert tudják, hogy a legidősebbek közé tartozok és nem is bántom őket, szóval ilyenkor ülök fel az ablakba és olvasok. Van pár könyvem, nem sok, de nekem elég a boldogságomhoz.

Még csak kettőt olvastam el közülük, a múltkor kaptam az utcán egy alaktól, amikor kilógtam. Valami Irving vagy micsoda írta, még eredeti példányok-a szerző sincs feltüntetve bennük-, azt mondta nekem adja, hogy a szerkesztő egy nagy szemétnek tartja a dokumentumkönyvét, mert, hogy ennek semmi valóságalapja, lerogyott elém ezzel a szöveggel a kávézóba és ott siránkozott. Aztán a kezembe lökte a könyveket és sírni kezdett. Fura alak volt, a karomon felállt a szőr tőle, persze azért elhoztam a könyveket.

Szerintem nem sorrendbe olvastam őket, vagy csak ennyire a közepén kezdődik. Az első címe, ami a kezembe került Telihold kávézó volt. Nekem valahogy előzmények nélkülinek tűnt, bár érthető volt. Amit most olvasok az a Gyilkos tánc, már majdnem a végén vagyok nagyon-nagyon-nagyon jó.

Szóval ezeket a könyveket kaptam múlt hét kedden. Most péntek délelőtt van, az utolsó napom ebben a nyomortelepben, a délutáni látogatáskor lelépek innen, elegem van besokalltam.

A sportáskámba már mindent összepakoltam. A könyvek, térkép, iratok, mobil, pénz, a bokszerem, a stukkerem, az ékszereim, néhány füzet és toll, ruhák, a Bibliám és… ennyi.  Nem volt sok értékem, de eddig nem is éreztem fontosnak, hogy legyen. De most… most hogy innen elmenni készülök úgy érzem jó lenne egy kicsikével több pénz. Nem sokkal csak pár száz dolcsival, félek a szállás nem lesz olcsó dolog, és az ezüst pisztolygolyók se. Hoppá gondolom most azt kérdezitek minek nekem az… A válasz egyszerű: vámpírvadász és nekromanta leszek. Jó mi?