12. Szívdobbanás: Bűnös Vágyak

                        „Vak szemek néznek rád,

                        Az elmúlt idő homályán,

                        Keresed az utat,

                        Egy kéz megakaszt.

                        Nem várt találkozás, szeretetlen szeretteinkkel. „

-                          „Üdvözlök mindenkit a Bűnös Vágyak Klubjában. – egyből felismertem a hangot- Szolgálatukra. Azért vagyunk itt, hogy az önök legsötétebb álmait valóra váltsuk. Soha nem képzelték még el, milyen volna a bőrükön érezni a lélegzetemet? Az ajkamat a nyakukon. A fogak karcolását. A harapásom édes, éles fájdalmát. Szívük vadul dobol a mellkasomon. Vérük az ereimbe folyik. Életet adnak nekem. Tudják, nem élhetek önök nélkül. Egyikőjük nélkül sem.”^{Laurell K. Hamilton: Bűnös vágyak} – a hang a gerincemet simogatta, a tarkómon felborzolódott a hajam, és ez pusztán csak a hangja.

-                          Francoas –csúszott ki a számon, szerencsére csak nagyon-nagyon halkan.

-                          Hm?  - kapta fel az összes barátnőm egyszerre a fejét. Tudjátok, hogy van a mondás: ha boldog vagy senki nem látja, ha szomorú vagy senki nem látja, de egyszer próbálj meg fingani.

-                          Semmi-semmi – mentegetőztem, persze senki nem vette be.

-                          Na… Brianre gondoltál igaz?  - mondta az egyik lány. Kaptam a mentőövön.

-                          Igen! Pontosan! – értettem egyet talán kicsit túl gyorsan, ahogy láttam Cat-on kívül senkinek nem tűnt fel. – Pont rá gondoltam! Hiányzik…- vágtam be a cuki kislány vagyok arcot.

-                          Ja… megértünk a pali hangja tényleg nagyon felkavaró. Nekem bejön – nyalta meg az ajkait Cat. Azt akarta, hogy elszóljam magam. Hát, ahhoz korábban kell felkelnie. Szétnéztem a teremben. Emlegetett szamár. Francoas sétált az asztalunk felé. Mintha úszott volna a levegőben, olyan könnyedén lépkedett. Drága parfüm és mentolos cukorka szag lengte körbe. A modern technika. Régen mit csináltak a vérszagú száj ellen? Bagóztak? Mézet kortyolgattak?  Ezt valószínűleg soha nem fogom megtudni. – hahó! Esther! ESTHER! Köztünk jársz? Föld hívja Esthert!

-                          Hm… szóltatok hozzám? – néztem fel elmélázva.

-                          Igen, kábé öt perce csak hozzád szólunk. – szólt megrovóan Cat. Kínos mosoly terült szét az arcomon:

-                          Bocsi… - éreztem, hogy remeg a hangom. Francoas még nem ért ide. Akkor épp az egyik asztalnál beszélgetett. Lehet nem is akart idejönni, lehet csak rémeket láttam, amikor azt hittem engem keres… Lehetett volna… De nem lett:

-                          Esther! – hajolt meg mélyen Francoas.

-                          Ti ismeritek egymást? – nézett hol egyikünkre, hol másikunkra Cat.

-                          Van szerencsém – villantotta ki a fogait a vámpír. – Rég nem láttuk egymást Chatrine.

-                          Ti ismeritek egymást? –ismételtem meg a kérdést, és most az én szemem ugrált a legjobb barátnőm és álmaim megkeserítője között.

-                          Sajnos – karmolt a műkörmeivel ideges a levegőbe Cat.

-                          Honnan? – nem is tudtam igazán, hogy melyiküknek szól ez a kérdés.

-                          Hát… - kaparta az asztalt Cat. Soha nem láttam még zavartnak. Pedig akkor az volt, határozottan is.

-                          Ő az én egyetlen drága kishúgom – szólt ünnepélyesen komoly arccal Francoas. Na persze, én meg a Mikulás vagyok, aki bölcsen tinilánynak álcázza magát. Pont ugyanakkora sületlenség ez is.

-                          Oké, ez poénos volt… most komolyan –böktem oldalba Chatrinet.

-                          Komolyan ez az igazság – nézett rám Cat. Ezek összebeszéltek ellenem? Az ő dolguk, ha ők így akarnak játszani, legyen. Gondoltam.

-                          O-ké... de akkor Cat hogy, hogy nem vámpír? – tettem fel a keresztkérdést.

-                          Csak féltestvérek vagyunk – nézett fel a vámpírra a lány. – Más az anyánk.  Én félvámpír vagyok.

-                          Az meg mi fán terem?  - kérdeztem értetlenül. Félvámpír. Hiszen a város ura több száz éves, nem csak a nemrég elhunyt vámpíroknak lehet gyerekük? Ennyit arról, amit az egyetemen tanultam… még hogy az idősebb vámpírok nem képesek szaporodni.

-                          Az hosszú story… - mosolygott kínosan Cat. Sajnáltam. Én se szívesen hangoztattam volna az ilyen származásom.

-                          Értem – nem kínoztam tovább. Ha akarja, majd elmeséli.

-                          Utálom a bátyám – karmolt az asztallapba újra a fekete körmökkel.

-                          Miért? – kérdeztem csendesen. Francoas csak hallgatott.

-                          Mert egy gyökér. – oké, be kell vallanom, valami szolidabb válaszra számítottam. Mondjuk Chatrintől…

-                          Én is szeretlek – mosolygott rá negédesen a vámpír. Asszem sikerült megsértenünk. Fura egy este volt…