|
Beszólások a Bűnös Vágyakban
Dyna 2008.08.23. 10:36
 Itt olvashatjátok az első könyvben lévő aranyköpéseket... Saját! Szóval ha szeretnéd, akkor kérd el!
Nem gondoltam volna hogy a vámpírok is ennyire be tudnak kattanni.
Hullák föltámasztásából élek. Viccen kívül: miért kéne egy vámpírnak egy zombi?
Willie felé küldött professzionális bájvigyorom, akár egy villanykörte, üres volt, de szemkápráztató.
-Elvi szilárdság? – ez ismét kérdésnek hangzott.
-Mint a beton.
Az ezüst nem öli meg a vámpírokat, de elbátortalanodnak tőle.
Craig persze egyikre se tett megjegyzést. Okos fiú.
Ha kiderül hogy telefonos ügynök, agresszív leszek.
Nyolc óra volt. Kis híján két órát aludtam. Hurrá.
Tulajdonképpen egy ilyen hosszú, puffos ujjú, rózsaszín estélyi volt a legutolsó dolog, amire hajlandó lettem volna kiadni százhúsz dollárt, de hát Catherine esküvőjéről van szó.
Gondolkoztam, hogy ha visítok neki egyet, akkor vajon eltűnik-e? Nem, biztos sírva fakadna.
Az egyik expasim egyszer azt mondta, olyan vagyok, mint egy kínai porcelánbaba. Ő ezt bóknak szánta. Én nem annak vettem. Megvan az oka miért nem randizom túl sokat.
Angyalian rámosolyogtam mindkettőjükre. Monica visszamosolygott. De Catherine nem dőlt be.
Monica táncos léptekkel elindult lefelé a járdán, vidáman, akár egy részeg pantomimes.
Bőre egészséges árnyalatú volt. A pofikája majdhogynem rózsás. Egy jó adag friss vérnek van ilyen hatása.
Buzz, a vámpír? Na ne már!
Jean-Claude-ot nagyon érdekelte, hogy részlegesen immúnis vagyok rá. Ezenkívül a karomon lévő kereszt alakú égési seb is érdekelte. Szerinte mulatságos volt. Valahányszor találkoztunk, teljes erejéből próbált engem elbűvölni, én pedig teljes erőmből próbáltam őt figyelmen kívül hagyni. Eddig mindig én nyertem.
Csak bámultam Jean-Claude mellkasát és azon töprengtem, vajon tényleg olyan puha-e a csipke mint ahogy kinéz. Valószínűleg nem.
Jean-Claude nevetett. A hangja érdes volt. Mintha egy vadállat dörgölőzött volna hozzám. Forróság és némi halál áradt belőle.
-Isten hozott a világ első és egyetlen vámpír-sztriptízbárjában, Catherine.
-Ne viccelj!
-Cserkész becsszóra.
Hangja mint az éjfél selymes suttogása. Rohadt jól csinálta.
Mondhat bárki bármit a vámpírokról, valóban érdekesek. Ez is benne van a munkaköri leírásukban, mint a vérivás meg az éjszakázás.
A majdnem, az nem számít, te vérszívó strici! (J-C-nek)
-Háát – mondta Dolph. Ez volt ő, a szófosó.
Dolph utánam kiáltott:
-Aztán vigyázz magadra Anita. Nehogy összeszedj valamit!
Dolphra meredtem. A csapat többi tagja integetett és kórusban kiáltották:
-Imááádunk!
-Hagyjatok lógva!
Egyikük beszólt nekem:
-Ha tudtam volna, hogy szereted a pasikat talpig pöcsben, csinálhattunk volna közösen valamit.
- Zerbrowski – mondtam – a te cuccodat nem akarom látni.
Azt akarom hogy menjen haza taxival. És némi garanciát arra hogy ez a vén kardfogú semmi esetre sem fogja megölni. (J-C-nak Aubreyról)
Ha azt akarták, hogy megijedjek rohadtul jó munkát végeztek.
Szerintem elhitte, hogy megtenném. Remek. Utálom, ha kárba megy egy ilyen jó fenyegető szöveg.
Úgy nézel ki mint egy másodosztályú Drakula. (Aubreynak)
Az ajtóhoz sétáltam. Nem voltam hajlandó sietni. Csak várjanak a kurva életbe.
Már csak a kínpad és a fekete csuklyás hóhér hiányzott, sonkás karokkal és egy „Szeretlek mami” feliratú tetkóval.
Egy se nyílt ki nekem csak úgy; de hátmindig van egy első alkalom. A fél életemet adnám érte. Á, mégse. Rossz szöveg.
Aztán elfordítottam a tekintetem és az arcomat elöntötte a forróság. Elpirultam. A kurva életbe!
-Ezzel akarsz mély benyomást tenni rám? – kérdeztem.
A patkányember egy pillanatra megdermedt, majd vigyorogni kezdett.
- Hozzátok ide!
Remek, Anita, hergeld csak. Utalj arra, hogy a cucca kissé méreten aluli.
A patkányember már nem mosolygott. Én viszont rámosolyogtam, édesen, legszebb angyali mosolyommal. Láthatólag nem tetszett neki.
A hangom valamivel szilárdabbnak tűnt, körübelül mint egy kilencévesé, az eddigi öt helyett.
Rengetegen nem értik a humorom. Ha egy kicsivel bizonytalanabb vagyok, azt gondoltam volna, hogy nem jók a vicceim. Na nem.
Vagy emberként is olyan ronda vagy mint most? (A patkányembernek)
Mitől félnek a vámpírok? Talán a kihegyezett karók és a fokhagyma képe kísérti őket vagy vannak ennél rosszabb dolgok is?
No – mondtam – most már csak a Drakula filmzenéje kell és kész is vagyunk. (Mikor a vámpírok felsorakoztak Nikolaos trónjánál)
Ez a nevetés a természetedből fakad vagy gyakoroltad? Nem. Tuti hogy gyakoroltad. (Nikolaosnak)
Jean-Claude arca megrándult. Nem voltam biztos benne hogy mit nem akar: nevetni vagy összevonni a szemöldökét. Talán ezt is, azt is. Van akiből ilyen hatást váltok ki.
-Te vagy nagyon bátor vagy, vagy nagyon hülye. (Nikolaos)
- Ehhez a hanghoz gödröcskés arc illene.
Jean-Claude közbeszólt, lágyan:
-Én a hülyére szavazok.
De úgy véltem, Nikolaos nem örülne, ha egy lóhoz vagy egy autóhoz hasonlítanám, tehát befogtam a számat. Na tessék, mégsem vagyok hülye.
-Vérszagú a szád. (Nikolaosnak)
Ő tovább mosolygott pontosan ugyanazzal a mosollyal akár egy viaszbáb. Hülyét akarnak csinálni belőlem?
Legalább százkilencen centi magas és annyi zsír se volt rajta, amennyivel egy palacsintasütőt ki lehetne kenni. (Winterről)
Az a sok kicsattanó izom mind fehér volt, tiszta Moby Dick. (Winterről)
Játszotta a vámpírt. Ilyen gondos alakítást rám pocsékolni! Vajon megmondjam neki, hogy ordít róla: ember ő, nem vámpír? Na nem, mert lehet, hogy kettéroppantana a combján mint egy hasáb fát. (Winterről)
-Nem vagy elég nagy hogy te lehess a Hóhér. (Winter)
Megvontam a vállam.
-Ez néha engem is csalódottá tesz.
Magas volt, karcsú és úgy volt öltözve mint egy szerencsevadász valami kaszinóhajóról. (Valentineról)
Nagyobb tűzereje volt mint Rambónak, csak éppen egy kicsit gondatlan volt, ami az ártatlan szemlélőket illeti. (Edwardról)
Touché, patthelyzet meg ilyenek.
-Milyen mélyen vagy benne Anita? (Edward)
-Az orromig és nagyon gyorsan süllyedek.
Megkérhetném az igazi Edwardot hogy álljon fel? Valószínűleg nem.
Mindenkinek van gyengéje. Van aki dohányzik. Én plüsspingvineket gyűjtök. Ha nem árulod el senkinek én se fogom.
Ronnie magándetektív. Felváltva látogatjuk egymást a kórházban.
A bagel és az olvadó sajt illatától korogni kezdett a gyomrom. A frissen főzött kávé illatára pedig föl akartam falni a kanapét.
-Ha nálad ez a buzdítás, mindjárt elhagyom a mezőnyt.
-Seggemig ér az ellenség, de bokámig érnek a barátok.
Néha az jutott eszembe, hogy Bert, ha megszúrnánk frissen nyomott zöld dolcsikat vérezne.
Becsuktam a számat és próbáltam viszonylag intelligensnek tűnni.
Szemétládák. Rá kellett hagynom arra az öntelten vigyorgó féregre, hogy szeretőm van. Hogy az a szent szar! És mindenkinek el fogja mondani.
-Csodálatos vagy, fantasztikus vagy. Te vagy az egyik legjobb pasi, akit valaha láttam. A bakancsod talpától, a bőrödre tapadó farmered teljes hosszán át, a lapos, kockás hasad sztyeppéin át egészen a szobrász vésőjére méltó állkapcsod sziluettjéig gyönyörű vagy. Most már mehetünk végre ebédelni ehelyett a baromság helyett? (Philipről)
Káprázatos mosollyal jutalmazott meg. Ha kevésbé vagyok profi, beleolvadok a zoknimba tőle.
Az „élettársa volt” jobban hangzott mint a „rendszeresen beakasztott neki”.
Visszafelé elhaladtam a koporsó mellett, habozva. Késztetést éreztem, hogy kopogtassak a sima deszkán. Van itthon valaki? Nem tettem meg. Még a végén válaszoltak volna.
- Elmondtam neki, miért vagyunk itt. Megmondtam, hogy nem fogod bántani Jacket. (Phillip)
-A koporsóban? – mosolyodtam el. Nem bírtam visszatartani. Jack, a keljfeljancsi.
Mennyire akartam hogy beszéljen? Annyira azért nem. Ejtettem a témát. Anita Blake, az emberbarát.
Hogy ezt honnan tudtam? Anita, a gondolatolvasó. Na nem; csak Anita, aki nem olyan nagyon hülye.
Szuper Anita, egyszerűen szuper, éljünk vissza minden ember érzelmeivel, akivel a mai nap során találkozunk.
Meg akartam kérdezni: miért? Úgyhogy meg is kérdeztem.
Le mertem volna fogadni, hogy a legsúlyosabb fenyegetés, amiben e héten részesültek, az állásuk elvesztése volt. Ó, azok a szép napok!
Először mindenki mentse meg magát, utána közbeléphetünk mi is, és segíthetünk. De rá kellett jönnöm, hogy ez az elmélet nem működik tűzharcban vagy késelésnél. Ezeken kívül viszont remekül beválik.
Luther egy kisebb pohárba töltött nekem narancslevet. Vitamin. Úgy tettünk, mintha Screwdriver lenne, hogy a józanságra való hajlamom ne rontsa a bár hírnevét. Ki akarna lerészegedni, ha a társaságban antialkoholisták is vannak? És mi a fenének járnék kocsmába, ha nem iszom?
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
